Francia-német zsoldoskompánia a XVII. századból
2017. június 23., péntek

Kompánia

Ha a kor katonai alakulatait szeretnénk bemutatni életmód-rekonstrukciós keretek között, akkor – a rendelkezésre álló létszámokra való tekintettel – egy kompánia avagy zászlóalj felépítése és működése modellezhető jó közelítéssel, ezért a következőkben ennek a szervezeti egységnek a struktúráját mutatjuk be részletesen.

A XVI. század végén a mai értelemben vett ezredrendszerről még nem beszélhetünk, bár csírái már megjelennek. A harctéren, habár a kompánia elméletben önállóan is képes tevékenykedni, több kompánia ezreddé való összevonása bizonyult célszerűnek.

A kompánia menetből
hadrendbe fejlődésének
módjai Wallhausennél[2]
Ennek több oka is volt, de a fő szempont a folyamatos tűz fenntartása (a lőfegyverek utántöltése nagyjából egy percet vesz igénybe, ez alatt akár tíz másik lövész is leadhatott egy-egy lövést egymás után) valamint az állóképes (több sornyi mély, nagyobb tömegnyomást biztosító) szálfegyveres alakzat kialakítása volt.

Az ezredek felépítése ekkor még nem kőbe vésett, a méretüket még egészen sokáig a rendelkezésre álló erő nagysága határozta meg, de fokozatosan fektették le azon alapelveket, amelyek mentén az ezredeket a harctéren felállítják. A taktikai szempontok éppúgy kihatással vannak ezekre az alapelvekre, mint a reneszánsz ember rend és szimmetria iránti, a kor erődépítészetében már korán tettenérhető vonzalma.

A legénység
A kompániák vegyes fegyverzetű egységek voltak, a XVII. század elején nagy kaliberű muskétákkal és kisebb kaliberű arkebúzokkal felszerelt lövészekből, és a 3-6 m hosszú pikákkal felszerelt pikásokból álltak (ezek lehettek páncélban vagy anélkül), amelyeket néhány tucat alabárdos illetve kerek vaspajzzsal felszerelt katona (Targetier, Rondaschierer) egészített ki.

Egy-egy kompánia létszáma meglehetősen tág határok között mozgott (50-600 fő). A lövészek és a szálfegyveresek aránya változó volt, Wallhausenél[2] 160-120 a lövészek száma egy 300 fős zászlóaljban.

Egy kompánia hadrendje Friedrich Valentin hadmérnök könyvében[3].
A körök a vasalt pikásokat, a pontok a páncél nélkülieket, a keresztek
pedig a lövészeket jelölik. A zászló a zenészekkel az alakzat közepén áll.

Tisztikar
A kompánia parancsnoka a kapitány volt (franciául Capitaine, németül Capitän vagy Hauptmann). Ő egy személyben felelt mindenért; a század felszereléséért, kiképzéséért, élelmezéséért és taktikai irányításáért. Ő osztotta a zsoldot és a büntetéseket is.
Természetesen ez egy embernek túl nagy feladat volt, nem is lehetett folyamatosan jelen az egységénél, ezért helyettest állított, a hadnagyot (franciául lieutenant, németül Leutenampt). A szó eredete egységesen a latin locumtenens-re (helyettes) vezethető vissza, vagyis a kapitány segítséget vett maga mellé a század belső ügyeinek intézéséhez. Megkülönböztető jelzésük általában a díszes partizán vagy hasonló rövid szálfegyver, ami önvédelemre és az alakzat irányainak kijelölésére egyaránt célszerűen használható volt.

Eleinte alkalmi, megtisztelő megbízásnak számított a gyalogsági zászló (Fahne) tartása. Mivel jó eséllyel ezt is nemesember kaphatta meg, ezért a hadnagy és a kapitány a saját társaságába, asztalához sorolta. Hamarosan gyakorlattá is vált, hogy a zászlótartó (Fähndrich) részt kap a hadnagy munkájából és így mintegy tiszti ranggá vált.

A harcászat megkövetelte feladatoknak azonban - az általában a szárnyakra álló - két tiszt és a zászlótartó nem tudott eleget tenni. Az alakzat felbomlása - különösen a pikásoknál - a gyors és teljes vereség és mészárlás veszélyét hordta magában, ezért annak stabilitására külön figyelmet kellett fordítani. Ez volt a feladata az őrmestereknek, akiknek mintegy a juhászkutya feladata jutott: mindenütt ott lenni, figyelni és rendet tartani a lemaradozók között.

Alattuk álltak az öreg katonák, akiknek szerepe inkább az újoncok tanítgatása és vezetése volt, mint taktikai. Idővel a megbecsülés jeleként felmentést kaptak az őrség kötelezettsége alól innét ered a német nevük is: Gefreyter, felszabadított.

Természetesen egy egységben nem csak ezeket a funkciókat kellett ellátni; a mozgás ütemét adták a zenészek (Spiel). Ez legalább egy-két dobost jelentett, de jellemző volt a fuvolások jelenléte is. A dobosok magától érthető módon az őrszolgálatba is be voltak osztva, hogy riadóztathassanak.

Források
  1. Wagner, E.: Ars Bella Gerendi. Artia Verlag, Praha (1980)
  2. Wallhausen, J. J. von: Kriegskunst Zu Fuß. Online-kiadás: Göttinger Digitalisierungszentrum. Eredeti: Hieronymo Gallero, Oppenheim (1615).
  3. Friedrich, V.: Kriegs Kunst zu Fuss unnd eigendlicher Underricht... Online kiadás: ETH-Bibliothek Zürich. Eredeti: Abraham Weerlj, Bern (1619).
  4. Guthrie, W. P.: Battles of the Thirty Years War: From White Mountain to Nordlingen, 1618-1635. Greenwood Press, Westport (2001). ISBN: 0313320284
  5. Katonák Bethlen Gábor korából. Mare Temporis Alapítvány és Bethlen Gábor Hagyományőrség, Budapest (2013). ISBN: 9789630878913