Töl­tött mar­ha­nyelv

Nem­ré­gi­ben ismét elő­ke­rült Max Rum­poldt 1581-es ki­adá­sú sza­kács­könyve, így a csa­lá­dom fel­há­bo­ro­dott til­ta­ko­zá­sát a fülem mel­lett el­en­ged­ve ez­út­tal egy mar­ha­nyelv­ből ké­szült étel­lel kí­sér­le­tez­tem raj­tuk.

Több marha (pon­to­sab­ban ökör) nyel­vét fő ala­pa­nya­gul fal­hasz­ná­ló re­cep­tet ta­lál­tam a könyv­ben, de mivel ezút­tal nem pás­té­to­mot akar­tam (amit ter­mé­sze­te­sen mar­ha­nyelv­ből is ké­szít­he­tünk), a töl­tött vál­to­za­to­kat vet­tem szemügy­re. Az első re­cep­tet rög­tön el is ve­tet­tem, mert a a töl­tés után egy­től négy hétig tartó füs­tö­lést ír elő, két másik vi­szont ígé­re­tes­nek hang­zott. Végül a főtt vál­to­zat mel­lett dön­töt­tem, amely­hez pet­rezse­lyem­fő­ze­lé­ket ajánl. Némi szó­tá­ra­zás és sza­kács­könyv-la­poz­ga­tás (pon­to­sab­ban scrol­lo­zás) után össze­állt a kép, és ne­ki­fog­hat­tam a fő­zés­nek.

A nyelv
A nyel­vet fe­hé­res bőr bo­rít­ja, ame­lyet nyers ál­la­pot­ban el­tá­vo­lí­ta­ni nem igen lehet, főzve azon­ban könnyen le­húz­ha­tó. Ezért aztán a nyel­vet töl­tés előtt félig meg­főz­tem, és le­szed­tem róla a bőrt. Ezzel el­tér­tem a re­cept­től, és mint utóbb ki­de­rült, a saját dol­go­mat né­mi­leg meg­ne­he­zí­tet­tem, ugyan­is az a bőr pont jól össze tudja tar­ta­ni a nyel­vet akkor is, ami­kor már dagad a töl­te­lék­től. Na de lás­suk, hogy mire men­tem így.
A meg­főtt nyel­vet hosszá­ban ket­té­vág­tam, majd ki­váj­tam a bel­se­jét. A ki­vá­gott részt össze­ap­rí­tot­tam, egy fej  ap­ró­ra vá­gott hagy­mát, né­mi zsírt (a re­cept mar­hazsírt ír, ha van ilye­nünk), két to­jást, sok bor­sot és gyöm­bért tet­tem hozzá, majd vissza­ka­na­laz­tam a kis hús­csó­nak­ba a masszát. Rá­tet­tem a te­te­jét, és zsi­neg­gel ala­po­san kör­be­te­ker­tem. Ezt a fel­ada­tot a nyelv bőre látta volna el ere­de­ti­leg, mivel azon­ban le­hán­tot­tam, ma­radt a madzag.


A fő­ze­lék
A töl­tött nyel­vet a be­le­tett nyers to­já­sok és a félig főtt ál­la­po­ta okán még to­vább kel­lett főzni. Ehhez egy fazék eny­hén sós mar­ha­hús­lé­be tet­tem, és mellé öt-hat ap­ró­ra vá­gott pet­rezse­lyem­gyö­ke­ret. Ami­kor a pet­rezse­lyem meg­főtt, de vil­lá­val még nem volt szét­nyom­ha­tó, ki­vet­tem a nyel­vet, és a szósz­ba pet­rezse­lyem zöld­jét tet­tem, majd ad­dig főz­tem, amíg pé­pes­sé nem tud­tam nyom­kod­ni. A köz­ben ki­hűlt nyel­vet fel­sze­le­tel­tem és alá­tet­tem a szószt.

A csa­lád saját magán is meg­le­pőd­ve jóí­zű­en fo­gyasz­tot­ta el, de gon­do­lom, a bá­tor­sá­guk­ban köz­re­ját­szott az is, hogy a ko­ráb­ban már nagy si­kert ara­tott man­du­lás manscho blanc­ko (ezút­tal puly­ka, azaz in­di­án tyúk mel­lé­ből) is az asz­tal­ra ke­rült, így volt B terv, ha a nyelv netán balul ütne ki.