Milady legyezője

A korszakban a nagyúri hölgyek ke­zé­ben gyakran feltűnnek különféle le­gye­zők. Szinte minden festményen meg­­je­­le­­nik a dámák kezében, ezért az igényes öltözékhez elengedhetetlen a megfelelő legyező. Nagyjából négy fő típust kü­lön­böz­tet­he­tünk meg: az össze­csuk­ha­tót (tollakkal vagy anél­kül) és a me­rev szerkezetűeket; a zász­ló for­má­jút, a kü­lön­bö­ző formájú me­rev lap­pal va­la­mint a tollakkal fel­sze­relt le­gye­ző­ket.
Ezek közül a leendő tulajdonos kí­ván­sá­gá­ra egy merev szerkezetű, tollakkal felszerelt darabot vettem alapul.

Ez az 1550-es években készített, áttört, vésett díszítésű, aranyozott sárgaréz markolat a londoni Victoria and Albert múzeum gyűj­te­mé­nyé­ben található (105-1882 szám). Az alapszerkezet a tollakat réz kagylóba foglalja be. Ehhez kapcsolódik a nyél, ami hasonló az esztergált darabokból összeállított markolatokhoz. A hasonló ki­a­la­kí­tá­sú legyezőket még hosszú ideig használták, Európa minden or­szá­gá­ban.

A legyezőnket a tartósság miatt fém alapszerkezettel, de fa mar­ko­lat­e­le­mek­kel terveztem. A korszakban gyakoriak voltak a hasonló mó­don felépített eszközök, például késnyelek, stb.

A teherviselő mag sárgaréz cső, erre ráhúzott elliptikus metszetű, csiszolt fa markolatelemekkel, és az ezeket elválasztó esztergált csont és bronz elválasztó elemekkel. A nyél végén bronz elembe for­rasz­tott réz kupak zárja, amibe bojtos zsinór fűzhető. A magcső be­nyú­lik a tollakat tartó kagylóba és azzal együtt részt vesz a tollakat tartó tok megtámasztásában.

A kagylót három darabból keményforrasztással állítottam össze; a két oldallap bronzlemezből domborítva, és kivágott mintával dí­szít­ve, míg a nyélhez illesztést a távtartókhoz hasonló esz­ter­gált bronz al­kat­rész biztosítja. Sajnos a forrasztást még gyakorolnom kell, a for­rasz­a­nya­got nem tudtam tökéletesen eltávolítani, és egyes pon­to­kon a lemez is megolvadt.